5

Sziasztok!

Nem is tudom mit mondjak. Az utóbbi rész óta egy újabb hónap telt el, és mi fejezet nélkül hagytunk titeket - ami itt van, remélem tudjuk majd kárpótolni a jelen lévő olvasóinkat. Az én részemről csak annyit szerettem volna, hogy teljesen végig vezettünk mindent, és mostantól a nyár kezdetével aktívak lenni. De nem ígérhetünk sajnos semmit.

Xavier

_______________________________________________________________________

SWEET DREAMS

Adison kecses lépései visszhangoznak a hatalmas, üres raktárépületben. Néhol omladozó, poros oszlopok tartják a régi épület mennyezetét, ezeket kerülgeti a lány, miközben felméri a terepet. Az épület ablakain rengeteg helyen virít az eladó szó telefonszámmal, de Adison úgy gondolta, felesleges pénzt költeni valamire, ami senkinek sem kéne. Már maga előtt látja, hová akasztaná az Allisonról készült képeit, a tér melyik pontjára helyezné el az ágyat, amelyet még be kell szereznie, illetve az asztalát. Válláról lógó táskájában ott lapul laptopja, és egy mappában az otthonról hozott jegyzetei és képei.

Hűvös van, de egyetlen jelét sem mutatja, hogy fázna. Kizárja minden esedékes érzését, és egyedül arra koncentrál, hogy minél hamarabb berendezze a terepet, hogy fogadhassa Őt. Adisont lenyűgözte a Nogitsune hidegsége, azóta egy percig sem hagyja nyugodni a gondolat, hogy néhány nap múlva a tinédzserbőrbe bújt Gonosz be fog lépni a hatalmas vasajtón, hogy együtt véglegesítsék a tervüket és annak összes mozzanatát.

Már oly’ sok éve tervezte ezt a napot, ezt a pillanatot. S most itt van, megkaparintotta, hamarosan pedig Allison szívét fogja megkaparintani. A lányét, ki minden jót megkapott az élettől, s csak egy kőszikla maradt a helyén, semmi más. Csak egy, egyszerű márványoszlop, a nevével, s a földbe gyökerezett testével. Soha nem gondolta volna, hogy a bosszú lehet egyszerre ilyen mámorító, és édes.

****

A világosságot, a boldogságot, a békét a sötétség kerítette hatalmába, s Beacon Hillsben is leszállt az éjszaka. Senki sem sejti, mi történhet ebben a percben, senki se tudja elképzelni, milyen gonosz erők szövetkeznek ellenük, a város és Scott falkája ellen. Két hatalmas erő egyesül, s lesz egy, egy felejthetetlen csatában, hol csak egy embert szeretnének holtan.

Allison Argentet.

Az eső hangosan csapkodja az épület ablakait, de ő csak ül ott nyugalomban, a hideg sötétséggel körülvéve, s arra vár, hogy a vasajtóban a kilincs lenyomódjon és belépjen rajta a báránybőrbe bújt farkas. Adison csak vár egy poros matracon s a sötétség mélységébe tekint. Kezében egy jéghideg pengét forgat, s néha pedig az élén végig húzza ujjait, mostani vörös tincsei leomlanak vállán, keretezve hófehér arcát és sötét szemeit, testét szokásának hívően fekete ruhadarabok és annak kiegészítői takarják, pont, mint lelkét. 

S ekkor a hideg végig áramlik a szobán, s megcsapja a lány földön ülő testét is, egy hirtelen mozdulattal kiegyenesedik, és a pengét maga elé tartja, mint védekező eszköz. Igaz, hogy alkut kötöttek, egy egyességet melyből mindketten egyformán jöhetnek ki, mégsem bízik a kétezer éves szörnyetegben.

- Berilo Rojo - kacag fel a háta mögött egy mély, rideg hang –, hát ennyire nem bízol bennem? - A lány gyorsan megpördül tengelye körül, és farkasszemet néz Stilesszal a sötétségben, ahol egymás alakjai éppen, hogy csak kivehetők. Csak nézik egymást, s Adison egy pillanatra el is felejti maga elé tartani pengéjét, leengedi karját, lehull a páncélja. Ha a Nogitsune már meg szerette volna ölni őt, már rég halott lenne, csak egy másodperc kellett volna a szörnyetegnek, és a vörös hajú démon már a padlón kötött volna ki, levegőért harcolva. – Azt hittem, hogy a társam vagy – biggyeszti le alsó ajkát a szörnyeteg, majd gyermeki szenvedéllyel játssza el, ahogy egy szúrást érez azon a fagyos lyukon, ahol a lelkéhez tartozó szívének kéne dobognia. Megtévesztő dolog ez, hiszen Stiles szíve majd kiugrik a torkán, miközben a Nogitsune szíve már több ezer éve egyetlen mozdulatot sem tett. A lány pedig csak nézi, ahogy az előtt álló pszichopata megszégyenít egy tízévest, s savanyú mosoly ül ki az arcára. Karba tette kézzel várja, hogy vége legyen a drámának, és végre megölhesse testvérét.

- Szóval – kezdett bele Stiles árnyéka – miért pont a kis vörösbegyet kell elterelnem? - kérdezi a fiú, majd lehuppan a poros matraca, Adison pedig unottan forgatja meg szemeit, majd lehuppan „Stiles” mellé. A lány kezében már nem volt egyetlen egy penge se, amit furának tartott, hisz mindenkivel megtartotta a két lépés távolságot. Most meg? Itt ül mellette egy kétezer éves démon, s érzi, ahogy tincseit birizgálja a lehelete. 

- Lydia Martin Allison legjobb barátnője – kezdd bele a monológba a vörös hajú démon, apró hangsúllyal, mintha már eddig is egyértelmű lett volna. –, így, ha képesek vagyunk Lydiát teljesen elkülöníteni a társaitól, akkor ők természetesen a lány segítségére fognak sietni, élükön… 

- Allisonnal – szakítja félbe a Nogitsune őt. Mintha csak a gondolataiban matatna - gondolja magában a lány, majd a mellette ülő teremtményre tekint, aki maga elé mered egy ideig. Alig látják egymást, egymás vonásait a sötétben, a fiú mégis érzi a lány szikrázó tekintetét magán – Én pedig, ha megszerzem az utolsó kést - néhány lélegzetvételnyi, rövid szünetet tart -, akkor az Onik az én irányításom alá kerülnek, és teljesen ki tudjuk iktatni a lányt. - Gonosz mosolyt villant Stiles hasonmása, Adison lélegzete pedig elakad egy pillanatra, de csak annyira, hogy ne tűnjön fel. 

Nem látják egymást, csupán csak a körvonalukat voltak képesek kiméri egymásból, mégis az a közelség, amely ekkor keletkezik köztük, teljesen más. 

Ez a közelség az, amitől még Adison is megrémül egy pillanatra. Képtelen elhinni, hogy néhány nap múltán már fegyver nélkül ül egy tinédzser testben megbúvó ősi szellem mellett. A köztük kötődött végtelen bizalomtól még Adison Calaverából is előbújik az érzelem, amiről soha sem gondolta, hogy előbújhat. Ez pedig a félelem.