2015. január 6., kedd

2

Sziasztok! 
Kicsit sokáig tartott, míg végül elkészítettük az új részt, de szerintünk elég jóra és meglepően titokzatosra sikerült, reméljük nektek is annyira tetszik majd, mint nekünk. 
Említettük, hogy néhány rész el fog térni a sorozattól, tehát ha valami furcsát vesztek észre, vagy valami előrébb kerül időben, akkor ne ijedjetek meg, tudatos. Bocsánat a titokzatosságért, de mindenképp nagyon-nagyon csattanósra szeretnénk készíteni az elkövetkezendő részeket. 
Jó olvasást!
xoxo, 
Sophie & Liam
          ________________________________________________________________________

The dark red lips

A nap épp hogy csak áttör a deszkákkal beépített ablakon, melyek kicsiny résein szűrődik be maga a világosság, a jóság. De ő maga nem a jóságról és a kegyelemről híres. Ő ennek az ellentettje, ő maga a finom sötétség, az árnyék, mely képes beléd marni, s addig pusztítani, míg az utolsó lehelet is elszáll a tüdőből. Ő  a gonosz, melyről megfeledkeztél.
Ő a legrosszabb rémálmod.
Az éles penge a levegőbe hasítva éri el a célját. A kerek tömb megreped középen, ő pedig kifújva a benn tartott levegőt simítja hátra csapzott, vörös fürtjeit, akár egy főnix, amint megrázza tollait egy kimerítő hajsza után. S belsője a tűz, a láng mely soha nem aludt ki, s a harag pedig a parázs, mely örökké izzott. A tűz, amelyben képes volt újjászületni. 
Sötét falak pillantanak vissza rá, s csak egy ágy áll a semmi közepén, azon pedig egy laptop. Ellenben a szembe lévő fallal, melyen különböző színű fonalak sorakoznak, képekkel vegyítve Allisonról, Scottról, Stilesról, a lány barátairól és családjáról. A nyomok, melyek egymás után sorakoznak, a nyomok melyek egy lépéssel előrébb viszik hősnőnket a bosszúhoz. De vajon mit tesz a barna hajú begy halála után? Vajon akkor a fájdalom, a bosszú a lelkében elpárolog, mint a reggeli lecsapódott köd a napfelkeltében? Vagy talán örökre fogja mardosni őt az a tudat, hogy őneki soha nem volt illyen élete? Semmi sem biztos, de azt tudja, hogy most azonnal akarja látni, ahogy örökre eltűnik az élet Allison Argentből.
Látni szeretné, ahogy a barátai, a szerettei őt siratják, szeretné látni a szenvedést, melyet ő maga hagyott neki, a fájdalmat, melyet átélnek, szeretné, ha megtapasztalnák azt az érzést, melyet ő több éven keresztül magában hordozott.
Zsebében telefonja kezd eszeveszettül rezegni, melyet gyorsan kikapva a nadrágja hátuljából megpillant, s a kijelzőre néz, rajta pedig egy ismeretlen telefonszámot lát. Reménykedik abban, hogy Ő maga hívja, a Gonosz, a két lábon járó rémálom, maga a megtestesült sötétség. Bízik benne, hogy terve nem fog kudarcot vallani annyi év után, annyi belefektetett energia múltán.
- Igen? – szól bele a készülékbe. A túloldalon recsegések hada bombázza a dobhártyáját. Olyan hangok sokasága, mintha több ezer bogár, szárnyas szabadult volna ki egy kalitkából. Majd hirtelenjében jön a vérfagyasztó csend. Mintha a hangok másodpercek töredéke alatt elhaltak volna, s ahelyett még szörnyűbb jött volna, maga a halál. Adison felismeri a hangtalanság mögé bújtatott ezernyi szót, így felszegi állát, elmosolyodik, és folytatja, mintha mi sem történt volna, mintha a játszaná a beszélgetést, és magában beszélne. Haja színéhez illő, tökéletes körmeit kezdi piszkálni, és úgy kezd beszélni a csendbe. - Beacon Hillsben szeretnék találkozni. Holnap, talán estefelé. - Ennyit mond, de nem vár a válaszra, amit kap.
- Hill’s Café, este hét. - Mély, rekedt hang szólal fel a telefonvonal másik végén, a szavakból kihallható a hordozója lelkének rothadtsága, mintha valaki puszta szórakozásból végigtaposna egy rózsakerten. A vonal megszakad, a monoton sípolás hosszasan hallható, míg Adison le nem teszi a kagylót. Leül az ágyra, és végignéz képekkel vegyített halálhálóján. Alig várja, hogy felpattanjon a motorjára, és Beacon Hillsig robogjon. Hosszasan nézi a képet, ami a legutóbb készített a kém, aki folyamatosan figyeli és fotózza Allisont. A fényképen a lány hatalmas mosollyal öleli barátait, arca felnagyítva, a boldogsága pedig visszatükröződik szemének csillanásából, és bár nem a kamera lencséjébe néz, mégis hibátlan. Az egész lány az, és emiatt áll Adison ott, ahol. Hogy eltüntesse arca másolatának tökéletességét a Föld színéről.


Allison az ujjait tördelve nézi a telefonját. Várja, hogy Scott képe felvillanjon a képernyőn, és közölje, minden rendben lesz. Kira kiderítette a Stilesba költöző szellem kilétét, így már csak arra kell megoldást találniuk, hogy hogyan szabadítsák meg barátjukat a Nogitsune nevezetű gonosztól.
Úgy érzi felemészti a csend, amely a szobájára telepszik. A szobát világító apró fényforrásokat nézi, bár nem érdeklődik az izzók iránt, mégis szüksége van egy pontra, amit nézhet, míg a mobilja fel nem villan. Csak akkor néz el, mikor már bántja a retináját a folyamatos világosság. De ekkor is csak a telefonjáért kap, hogy meglesse, nem-e üzentet küldött barátja. De semmi.
Allison feláll, és kisétál az ajtaján. Valamivel el kell ütnie az időt, így a garázsba indul, hogy ellenőrizze a fegyvertárat, amiben ugyan ő maga is tudja, hogy nem fog hibát találni, mégis megteszi, csupán azért, hogy ne a szobájában lévő lámpát bámulva várja, hogy Scott hívja.
A fegyverekkel telerakott fal előtt áll, és fogalma sincs, mit művel. Csak áll, és forgatja a fejét jobbra-balra. Combja mellé engedett kezei már több napja remegnek, így egymáshoz dörzsöli őket, ne legyen olyan zavaró.
Leemel egy fegyvert a falról, és a vállához támasztja, mintha lőni akarna. Hiányoznak neki a nagy puskák, azóta nem használt egyet sem, mióta megtalálta a sajátját, az íjat. Visszateszi a kicsit porosodó gyönyörűséget a helyére, majd végigsimít azon.
Nincs kedve visszasétálni a szobájába, így körülnézve beül a terepjárójukba, bekucorodik a hátsó ülésre, és maga alá húzza a lábait. Kezei még mindig remegnek, miközben egymásba kapaszkodva tartják a lábait.
Észre sem veszi, mennyire fáradt. Napok óta rendszertelenül alszik, néha a legrosszabb pillanatokban képes elbóbiskolni. Mint például most, egy fontos hívást várva a szerelmétől, a kocsijuk hátsó ülésén.

Allison a kórházban van, a hosszú neoncsövek próbálnak égve maradni, de néhány másodpercre mindig elgyengül valamelyik, akár egy maratont futó, izzadt ember, aki alig várja, hogy beérjen a célba, de emellett mindig arra gondol, bár megállhatna, félbehagyva az egész erőlködést.
A lány másodpercenként fordul meg, lohol végig a rendetlen, üres folyosókon, rettegése visszatükröződik arcának rezdüléseiből. Íja a kezében, nyilát már be is készítette, és csak arra vár, hogy végre meghallja üldözője hangját, hogy hátralőhessen. Elfordul a folyosó végén, egyre csak távolodik az ott lévő fém liftajtótól. Allison liheg, de egyre csak rohan, egészen addig, míg meg nem hallja az ismerős csilingelést, amely a lift érkezését jelzi. Az ajtó szétnyílik, Allison pedig megfordul, és tétovázás nélkül ellövi a nyilat. Hosszan suhan a levegőben, majd belefúródik a lift belső falába. Allison megáll, és csak nézi az üres liftet, melynek falán egyetlen szó áll, közepén a nyíllal:
JÖVÖK!

1 megjegyzés:

  1. Sziasztok :)
    Hmm, kicsit talán késve, de itt vagyok, ahogy azt egyszer ígértem. Szeretném elmondani, hogy bár még mindig két szemszöget olvashattunk, ezt már sokkal könnyebben átláttam, szóval köszönöm. A fogalmazásotok nagyon szép, a leírásaitokat élvezet olvasni és most, hogy már tudom, pontosan hol kapcsolódtatok be a történésekbe, alig várom a folytatást és az újításaitokat. Örülök, hogy a szünetben sikerült megnéznem a harmadik évad végét, így mindent értek. Jaj, nem is tudom, mit mondhatnék még. Izgatottan várom a folytatást! Utólag is boldog új évet mind a kettőtöknek <33
    Millio puszi Xx

    VálaszTörlés