2014. október 13., hétfő

Prológus

Nagy öleléssel üdvözlünk mindenkit!
Az információs modulban fel van tüntetve, honnan kaptuk az ötletet a történethez (x), melyet egész szépen kidolgoztunk már, hiába csak a prológust írtuk meg. Nagyon-nagyon imádom már most, és reméljük ti is legalább fele annyira imádni fogjátok, mint mi. Addig is, íme a prológus, reméljük tetszik!
Xoxo,
Sophie & Liam
_______________________________________________________________________

A nyílvessző milliméter pontossággal fúródott bele a piros körbe, ezzel elérve célját. A lány nem szerette az íjakat, nem az ő fegyvere volt, nem érzett biztonságot vele, mikor kezében tartotta, védetlennek érezte magát, sebezhetőnek. 
Inkább az éles pengék, s kések váltak be nála, épp ezért is imádta őket, látni, ahogy a széllel szemben süvít egészen addig, míg el nem éri a célját esetleg egy élő, vérrel teli emberben, vagy pedig egy törzsnek a pontos közepében. Még is ámulattal figyelte, ahogy az íj oly csodásan áll a fából készített táblában, mintha most csinálná ezt először. Pedig ez volt az élete, ő ennek élt, míg mások a szerelemnek, és a családnak, ő addig a gyilkolásnak. 
Egy olyan érzés kerítette őt hatalmába, az évek során, melyet soha nem érzett, s csak arra az érzelemre koncentrált; Bosszú. 
Szerette volna megbosszulni azt, hogy több évvel ezelőtt a családja eltaszította magától, nem kapott semmi szeretetet tőlük, vagy törődést láttán hogy keresnék őt, semmit nem kapott, teljesen elfeledték őt. 
S, nem utolsó sorba szerette volna holtan látni a saját tükörképét. Azt a lányt, ki helyette éli azt az életet, melyet ő érdemelne meg, ki megkapott mindent, amit szeretett volna az életben; szerető családot, barátokat, és nem utolsó sorban szerelmet. Soha nem tapasztalta meg milyen lehet igazán szeretve lenni, milyen magához húzni azt a bizonyos illetőt, és a karjaiban tartani, egészen addig, míg nem érzi, minden rendben van. 
- Csodálatos volt, leányom – szólalt meg mögötte egy erős mexikói akcentussal megáldott hölgy, s egy hatalmas mosoly terült el az arcán. 
Adisonnak is mosolyogni támadt kedve, hisz tényleg ügyesen csinálta, s úgy érezte végre elérkezett a pillanat, hogy szembe szálljon saját magával, s hogy egykor, s mindenkorra letörölje a föld felszínéről Allison Argentet


Eközben Allison lázasan tanult a holnapi nagy dolgozatra. Szerette volna a legjobban kihozni magából, hisz a jegyek melyeket most produkál az iskolában fontosak lesznek még a továbbtanulásban, és nagyon szeretett volna egy jó állást, az íjászat mellé, melyet hobbiként élvezett. 
Annak ellenére, hogy a barátja egy vérfarkas volt, legjobb barátnője pedig egy Banshee, kifejezetten jól bírta ennek a strapáját, s azt hogy minden este, vagy nappal újabb s újabb gonoszok leskelődnek rájuk, várva arra, hogy lecsaphassanak. 
Végre még is úgy érezte, hogy most a természetfeletti lényeknek egy kicsit megnyugodtak Beacon Hills-ben, s minden visszaállt a normál kerékvágásba. 
A tollat forgatva puha tenyerében tanulmányozta a szeme előtt feltérképezett történelemkönyvet, nem nagyon szerette ezt a tantárgyat, hisz az évek elteltével csak nehezebb, s nehezebb lett, így egyre többet kellett megjegyeznie, ezen kívül pedig megvoltak neki a maga saját problémái. 
Egy hatalmas sóhaj hagyta el csodásan metszet ajkait, majd becsukta a könyvet, s felkapva íj készletét, az ablakon kimászva a közeli erdő felé kezdett lépkedni. 
Sötét volt, a baglyok huhogása, és a hűvös, párás levegő még jobban meghozta Allison kedvét egy kis kikapcsolódáshoz, miután több oldalnyi monoton szöveg úszik a fejében. 
Egy magának megfelelő helyen megállt, s keresett egy elég messze álló fát, melybe belelőhet fegyverével. Felhúzta íját, s háromig számolt, mielőtt elengedte azt. Kedvenc hangja hatására kellemesen végigbizsergett a gerince mentén a hideg, az érzés megmosolyogtatta. 
Előhúzott egy újabb íjat, s végigsimított a hegyes, ezüst csúcson. 
Allison íja, illetve ikertestvére kése egy időben hasított a céltáblának kinevezett tárgyukba, de ez csupán a véletlen műve, hiszen több ezer mérföld választotta el őket. Mindketten gyorsan tanultak, ezt édesapjuktól örökölték, ki a családfa egyik leggyorsabb szabadulását hajtotta végre fiatal korában. 

Allison nem lőtte el az utolsó íját. Csak állt, és bámulta a csillogó pengét. Gondolkozott, volt egy megérzése. Érezte, hogy egy efféle ezüst íj lesz a végzete.

3 megjegyzés:

  1. Szia!!!

    HUUUU végre egy Allisonos fanfiction, reméltem hogy valaki majd ilyet is ír, hát nekem a prológus iszonyúan bejött, nagyon szépen fogalmazol. :) Imádtam a prolót várom az 1. részt!!

    Puszi Lorien. :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Lorien!
      Nagyon örülök/örülünk, hogy tetszik, minél hamarabb nekilátunk az első résznek!:)
      Xoxo

      Törlés
  2. Üdv,

    Most találtam meg a blogotokat, és már tetszik. Javaslom, íj helyett használjátok a nyíl/nyílvessző szót.:)

    VálaszTörlés